"Én a vízre úgy haragszom,
amíg élek, meg nem iszom,
árkot mosson, malmot hajtson,
csak a torkomra ne jusson."

2012. szeptember 10., hétfő

Münchhausen vidám kalandjai

A szultán tokaji itókája


Egyiptomból való visszatérésem után én lettem a szultán kedvence, nyakra-főre elhalmozott kegyeivel. Végül már élni sem tudott nélkülem, így állandó ebéd- és vacsoravendége lettem. Elárulhatom nektek, hogy a török császár konyhája a világ valamennyi fejedelmének konyháját felülmúlja.
Sajnos e megállapításom csak az ételekre vonatkozik, az italokra nem, mert Mohamed próféta megtiltotta híveinek a borivást. Bizony, a török lakomákon egy korty bor sem öntözheti a gégét! Ám ami nyíltan tilos, titokban mégis megcselekedhető, így a szigorú tilalom ellenére nem egy olyan török úr akad, aki a német papoknál is jobb értője a bornak. Nos, a szultán méltán tartozott a legkiválóbb borszakértők közé. Az asztalnál rendszerint velünk ült a főpap is, vagy ahogy a törökök nevezik, a főmufti. Ő mondta el az imát a lakoma előtt és után, épp ezért nagy becsben tartották. Amíg a főmufti a hasát tömte, senki sem gondolhatott borra.
De asztalbontás után a szultán szobájában mindig készenlétben állt egy-egy palack kitűnő bor. Egyszer ebéd után titokban és barátságosan jelt adott a szultán, hogy kövessem dolgozószobájába. Amikor bezárkóztunk, egy rejtekszekrényből palackot vett elő, és így szólt: