Egyiptomból való visszatérésem után én lettem a szultán kedvence, nyakra-főre elhalmozott kegyeivel. Végül már élni sem tudott nélkülem, így állandó ebéd- és vacsoravendége lettem. Elárulhatom nektek, hogy a török császár konyhája a világ valamennyi fejedelmének konyháját felülmúlja.
Sajnos e megállapításom csak az ételekre vonatkozik,
az italokra nem, mert Mohamed próféta megtiltotta híveinek a borivást.
Bizony, a török lakomákon egy korty bor sem öntözheti a gégét! Ám ami
nyíltan tilos, titokban mégis megcselekedhető, így a szigorú tilalom
ellenére nem egy olyan török úr akad, aki a német papoknál is jobb
értője a bornak. Nos, a szultán méltán tartozott a legkiválóbb
borszakértők közé. Az asztalnál rendszerint velünk ült a főpap is, vagy
ahogy a törökök nevezik, a főmufti. Ő mondta el az imát a lakoma előtt
és után, épp ezért nagy becsben tartották. Amíg a főmufti a hasát tömte,
senki sem gondolhatott borra.
De asztalbontás után a szultán szobájában mindig
készenlétben állt egy-egy palack kitűnő bor. Egyszer ebéd után titokban
és barátságosan jelt adott a szultán, hogy kövessem dolgozószobájába.
Amikor bezárkóztunk, egy rejtekszekrényből palackot vett elő, és így
szólt: