Egyiptomból való visszatérésem után én lettem a szultán kedvence, nyakra-főre elhalmozott kegyeivel. Végül már élni sem tudott nélkülem, így állandó ebéd- és vacsoravendége lettem. Elárulhatom nektek, hogy a török császár konyhája a világ valamennyi fejedelmének konyháját felülmúlja.
Sajnos e megállapításom csak az ételekre vonatkozik,
az italokra nem, mert Mohamed próféta megtiltotta híveinek a borivást.
Bizony, a török lakomákon egy korty bor sem öntözheti a gégét! Ám ami
nyíltan tilos, titokban mégis megcselekedhető, így a szigorú tilalom
ellenére nem egy olyan török úr akad, aki a német papoknál is jobb
értője a bornak. Nos, a szultán méltán tartozott a legkiválóbb
borszakértők közé. Az asztalnál rendszerint velünk ült a főpap is, vagy
ahogy a törökök nevezik, a főmufti. Ő mondta el az imát a lakoma előtt
és után, épp ezért nagy becsben tartották. Amíg a főmufti a hasát tömte,
senki sem gondolhatott borra.
De asztalbontás után a szultán szobájában mindig
készenlétben állt egy-egy palack kitűnő bor. Egyszer ebéd után titokban
és barátságosan jelt adott a szultán, hogy kövessem dolgozószobájába.
Amikor bezárkóztunk, egy rejtekszekrényből palackot vett elő, és így
szólt:
- Kedves Münchhausenem, tudom, hogy ön remek értője a
bornak, íme, egy palack tokaji, fogadni mernék, hogy ilyen pompás bort
még sohasem ivott!
Azzal őfelsége mindkettőnknek töltött egy-egy pohárral. Koccintottunk.
- Nos, hogy ízlik? Csodálatos, ugye?
- Nem rossz bor, felség - válaszoltam, s talán az
ördög bújt belém, mert így folytattam: - De engedelmével, már csak
őszintén megmondom, ennél sokkal jobb tokajit ittam a megboldogult
Károly császárnál, Bécsben. Azt kellene felségednek megkóstolnia!
- Münchhausen barátom - bocsátkozott velem vitába a
szultán -, hiszek önnek... ám lehetetlennek tartom, hogy ennél jobb bor
volna a világon. Ezt a palackot ugyanis évekkel ezelőtt kaptam egy
magyar lovagtól, aki azt mondta, ez a borok királynője, s ennél jobb bor
nincs a világon.
- Puszta szócséplés, felség, szócséplés. Tokaji és
tokaji között is van különbség - kardoskodtam a magam igaza mellett. -
Úgy látszik, a magyar urak szűkmarkúak, ha ajándékról van szó. Mibe
fogadjunk, hogy egy óra leforgása alatt olyan tokajit hozatok felséged
asztalára a bécsi császár pincéjéből, ami valóban a borok királynője?
- Münchhausen, Münchhausen! Ön csak a levegőbe beszél! - háborgott a szultán.
A szultán tamáskodása és a felhajtott bor megzavarta a fejemet. Igen, becsíptem és megbátorodtam.
- Nem beszélek a levegőbe, felség! Egy óra múlva itt
lesz az asztalon a palack, s az valóban tokaji lesz, nem ilyen
mustocska, mint ez!
A szultán felkapta a fejét.
- Münchhausen! - hörögte. - Ön lóvá akar tenni, ezt
pedig kikérem magamnak! Szavahihető embernek ismertem eddig, de úgy
látszik, most a bor a fejébe szállt, s ezért beszél itt mindenféle
képtelenséget!
Felség, amit mondtam, nem képtelenség. Állom a
szavam. Ha egy óra múlva nem lesz itt a tokaji Bécsből, a fejem
vétetheti. Nos, áll a fogadás?
A szultánt felingerelték szavaim.
- Szaván fogom, Münchhausen! - kiáltotta. - Ha nem
lesz itt az asztalon pontosan négy órakor a bécsi tokaji, könyörtelenül
lefejeztetem, mert még barátaimtól sem tűröm a tréfát! Ön pedig önként
ajánlotta fel a fejét. Viszont ha ön nyeri meg a fogadást, annyi
ezüstöt, aranyat és drágakövet vihet el kincstáramból, amennyit
legerősebb embere elbír a hátán. Ebből láthatja, mennyire értékelem a
fejét.
- Állom a szavam, felség! - pattogtam a fogadás
lázában. Tintát, lúdtollat és papirost kértem, s máris levelet írtam
Mária Terézia császárnőnek:
"Felséges Asszonyom! Felséged bizonyára dicső emlékezetű megboldogult atyjaura pincéit is örökölte, így hát esedezve kérem, küldjön egy palackkal nekem legjobb tokajijából, amelyből annak idején atyjaurával együtt iszogattam. Kérem, kegyeskedjék legalázatosabb kérésemet mielőbb teljesíteni, ugyanis egy roppant fontos fogadásról van szó. E sorok átadója hozza majd el nekem Felséged rendkívül értékes ajándékát.Előre is a leghálásabb köszönetemet kifejezve, mindenkori viszontszolgálataimat alázatosan felajánlva, maradtam odaadó híve..."
E levelet pontosan három óra öt perckor átadtam a
futáromnak, aki nyomban levette lábáról a kölöncöt, és futólépésben
indult Bécsbe.
Ezután a szultánnal megiszogattuk a maradék tokajit,
miközben türelmetlenül vártuk Bécsből a borok királynőjét. Az óra lassan
negyedet ütött, aztán felet, majd a háromnegyedet is elütötte, de az én
várva várt futáromnak még híre-hamva sem volt. Utólag megvallva, hol a
hideg futkosott a hátamon, hol pedig pokoli forróság öntött el. Úgy
láttam, hogy a szultán egyre csak a csengő zsinórját nézi, amellyel majd
a hóhért csengeti be.
Őszultánsága kegyes engedelmével - hogy friss levegőt
szippantsak - jártam egyet a kertben. Tüstént észrevettem, hogy néhány
fogdmeg titokban minden lépésemet figyeli. Persze a szultán minden
óvintézkedést megtett, hogy megtarthassa a szavát, vagyis a fejem
vétesse, amennyiben mégsem kerülne asztalára a világ legfinomabb tokaji
bora.
Amikor az óramutató három óra ötvenöt percet
mutatott, hideglelést kaptam. Szinte az utolsó percben jutott az
eszembe, hogy a mesterlövészért s azért a fickóért küldjék, aki a fű
növését is meghallja. Jöttek is nyomban mind a ketten, a fickó a földre
tapasztotta a fülét, és legnagyobb rémületemre kijelentette, hogy a
futárom, ez a semmirekellő, nem fut, hanem egy fa alatt alszik, mégpedig
messze, és rettentően húzza a lóbőrt. Mesterlövészem erre felrohant a
legmagasabb erkélyre, nyújtózkodott, ágaskodott, majd így kiáltott le:
- Szavamra, ott fekszik az ebugatta Belgrád mellett,
egy tölgyfa alatt, a palack is ott hever mellette a földön! No, megállj,
te gézengúz, majd én felköltelek! - Azzal vállhoz kapta a puskáját, s a
teljes adag sörétet a messzi tölgyfa koronájára lőtte ki. Jégesőként
záporozott a sok makk, levél, ág és gally a hétalvóra. A különös zuhany
fel is ébresztette. Nyomban talpon termett. Tudta, mi forog kockán, így
hát úgy megsarkantyúzta önmagát, hogy négy óra előtt harminc
másodperccel, minden eddigi teljesítményét magasan túlszárnyalva, a
tokajival és Mária Terézia levelével, levegőért kapkodva a szultán
magánlakosztálya előtt állt.
Égig ért örömünk, a szultáné s az enyém! A
kényes-fényes padisah épp csak megízlelte ínyenc módra a borok
királynőjét, s máris így szólt:
- Kedves Münchhausenem, ne nehezteljen érte, de ezt
az isteni tokajit magam szopogatom el. Önt jobban kedvelik Bécsben, mint
engem, így könnyebben juthat hozzá a borok királynőjéhez is! - S azzal a
vagyont érő palackot bezárta rejtekszekrényébe, a kulcsot a zsebébe
süllyesztette, és színe elé hívatta kincstárnokát. A szultán hangja
ezüstcsengettyűként csilingelt a fülembe.
- Nyert, barátom, megadom hát a tartozásom - mondta
nekem, majd kincstárnokához fordult. - Kincstárnokom, halld parancsom:
annyi kincset adass Münchhausen barátomnak, amennyit a legerősebb ember
elbír!
A kincstárnok oly mélyen hajolt meg szultánja előtt,
hogy orrát beverte a márványpadlóba. Az uralkodó barátságosan felém
nyújtotta jobbját, majd kegyesen elbocsátott bennünket.
Gondolhatjátok, drága barátaim, hogy nem estem a
fejem lágyára, és habozás nélkül kihasználtam páratlan szerencsémet.
Nagyerejű szolgámért küldettem, s amikor az megjött a kenderkötelekkel,
sietve a szultán kincstárába mentünk. Emberem nem sokat téblábolt,
garmadával halmozta a kincset egy ponyvára, majd a vállára vetette a
hatalmas batyut. Amit az én izomkolosszusom, miután kicipelte a batyut, a
kincstárban hagyott, ingyen sem kellene nektek, barátaim. Mérhetetlen
gazdag nyereményemmel gondolkodás nélkül a kikötőbe siettem, ott
kibéreltem a legnagyobb teherhajót. Kincset érő szolgáimmal hajóra
szálltam, és drága rakományunkkal - mielőtt még a szultán észbe
kaphatott volna - gyorsan kihajóztunk a nyílt tengerre.
Amitől tartottam, bekövetkezett. A kincstárnok
ugyanis hanyatt-homlok a szultánhoz szaladt a rossz hírrel, még csak a
kincseskamra ajtaját sem zárta be, hiszen az már jóformán üres volt. A
szultán megdöbbent, hiszen én fogadásunk értelmében cselekedtem. Amikor
megdöbbenéséből felocsúdott, már erősen bánta könnyelműségét. No, nem
sokáig tépte a szakállát, színe elé hívatta a török tengeri ármádia
főadmirálisát, és utánam küldte egész hajóhadát, azzal az üzenettel,
hogy a felséges úr nem így értette a fogadást.
Még csak kétmérföldnyire lehettünk a parttól, amikor
észrevettem, hogy a török flotta duzzadó vitorlákkal űzőbe veszi
hajómat. Szegény fejem! Alighogy megmentettem a hóhér bárdjától, máris
újabb veszélybe került. Gondolhatjátok, mekkora gondban főttem! No de
szerencsére eszembe jutott az én derék Szélfújó szolgám, aki máris ott
termett mellettem, és megnyugtatott, nincs mitől tartanom. Ezután
visszasétált a hajó tatjába, kényelmesen a korláthoz támaszkodott, és
úgy tartotta a fejét, hogy egyik orrlyukából a török flottára, a
másikból pedig a mi vitorláinkra fújhasson. Akkora szelet fújt
üldözőinkre, hogy azok egyszeriben tépett vitorlákkal, törött árbocokkal
újra a hadikikötőben találták magukat. Immár tehetetlenek voltak,
üldözésünk már szóba sem jöhetett. Szélfújó hajónkat néhány óra
leforgása alatt Itáliába röpítette, ahol szerencsésen kikötöttünk.
Sajnos a szultán kincsei nem hoztak szerencsét nekem. Itáliában olyan szegénység és nyomorúság fogadott, hogy jóságos szívem szavára hallgatva, kincseim és aranyaim nagy részét az utcai koldusok között osztottam szét.
Nyereményem szerény maradékát pedig tolvajok lopták
el tőlem, amikor Rómába utaztam. A rablás épp a nagy hírű lorettói
templom előtt történt. A szent kegyhely csöppet sem zavarta a
tolvajokat. A nagy létszámú tolvajbanda akkora zsákmányt harácsolt, hogy
ezredrésze is elegendő lett volna arra, hogy mind maguknak, mind pedig
minden gyermeküknek és kései leszármazottuknak előre bűnbocsánatot
vásároljanak eddig elkövetett és ezután elkövetendő bűneikre. Sőt, még a
legszentebb és legilletékesebb kéz szent áldása is kitelt volna belőle
Rómában.
Jó éjt, barátaim! Most már legfőbb ideje, hogy lefeküdjünk.
http://mek.oszk.hu/00300/00342/00342.htm#cim17
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése