Ha azt hiszed, hogy akit szeretsz, neked él, és hátországa nincsen, olyan magasból buksz le majd, mint a leggyönyörűbbek. A nőknek van valamije, amivel elkerülhetik az alkoholt — a gyerek. Nekünk mi az istenfaszánk van? Régi képeslapokon, amiken szerelmespár látható, a férfi átszellemült, idióta szemekkel néz a nőre, a nő csak bámul valahova. Tekintetében ott a B-terv, hogy kéznél legyen majd, ha megbomlana a rend. Álmodsz, ugye? Nyugtalanok az álmok mostanában: a Nácival, a Longobárddal, meg az Apostollal ülsz egy századeleji söntésben, éppen megszeged fogadalmad, nagyokat kortyolsz, iszol nekikeseredve. Legalább Háború lenne. A Csókkal az állomáson az illúzióktól is elbúcsúznál, mert, mondjuk lövést kapsz hátba, vagy mit tudom én, vállba, ott vagy tovább visz a társad, vagy nem. Ott felgyúl feletted az Égi Lámpa, és a jóisten szép sorjában… Változnak a napszakok, változnak a viszonyok. Előbb falusi házat pofoztok ki, muskátlis tornácról, murcos gyerekekről álmodoztok, ha kell, egy tálból esztek, aztán egymás torkának estek, ujjal mutogattok, néha nem is érted, néha nem is sérted. Egy lendülettel nyakadba veszed a várost. Ellátogatsz pár kerthelyiségbe, ülsz a Nap alatt, Felhők alatt, Lomb alatt, villódzó Levelek alatt, ahogy mindig szeretted — Egyszerre megered a nyelved. Olyat is elmondasz, amit máskor soha. Hogy mit gondoltál a múltkor este, mikor régi szenvedélyednek hódolva cigarettát vásároltál, hogy egyszer félóráig néztél egy csámcsogó kutyát és az udvar teli volt pillangóval — Egy kalapos bácsit követtél, aki mintha… Emlékezel különös életedre, magad is ámulsz. Mert ha a Bor alászáll, feljön a beszéd. Mert a beszéd a borhoz van már kötve, de a bor nincs tehozzád, így egy helyen átszakad a gát, hogy Bosszút veszel mindenkin és mindenen. Apádon is, aki hamar anyád közé került — Nemződ a Kéjben — mint később kiderült, anyádon, ki e kényes Világra szült, nagyanyádon, aki korán megőszült, A Nődön, ki előtted más karjába dűlt, egy vénasszonyon, aki a buszon a helyedre ült, és tavak mozdulnak, sztrájkolnak gyárak, iszik millió élő állat, sakál, gúnár, a Kegyetlenség és a Jóság, jönnek a négy utolsó dolgok: Halál, Ítélet, Pokol, Mennyország, köd-kezedben töltve fegyver: fusson ki merre lát…! Sokszor napokig hallgatsz. Megadod, ami a házé, megadod, ami az udvaré, bámulod a kávéfőzőt, fortyog, fortyog a Fekete Szellem, amivel az évek során — szívdobogva — barátságot kötöttél, és tényleg, mintha ő sisteregné: mért, hogy minden út közben és végén egy kocsma áll? Lehet farkasordító tél, fehéringes forróság, járhatsz városi forgatagban, vagy búcsúban, remegő sínek mentén, előbb-utóbb utadba kerül egy ház, bódé, délibábos sátor, egy asztal, kifeszített ponyvával, ahol italt mérnek. Micsoda évek. Micsoda János-poharas nyarak zúgtak alapjáraton, fel-felcsörömpölve, s csak az jut eszedbe, buszozol a nagyváros felé, egy valószínű múltból egy lehetetlen jelenbe, s hogy két hátország közt ott a határváros, és az marad, és az marad örökre, hej, az marad örökre Titok.
"Én a vízre úgy haragszom,amíg élek, meg nem iszom,árkot mosson, malmot hajtson,csak a torkomra ne jusson."
2013. augusztus 4., vasárnap
Málik Roland: Nagybetűs illúziók
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése